Az elmúlt időszak egyik legnagyobb tanítása számomra az volt, hogy minden a belső kivetítőmön megjelenő és számomra nagyon valóságosnak, lehetségesnek, akár szinte már kézzel foghatónak tűnő „projekcióimhoz” való ragaszkodásaimat engedjem el.
A „hiszem, tudom, látom” az egy nagyszerű állapot.
Igen, mivel bizonyosságot ad arra, hogy valami, ami a lelkemben van, lehetséges.
Irányt mutat a „merre” szeretnék menni, s mi az, ami „kevésbé vagy egyáltalán nem rezonál már velem”.
De mi is ebben a kihívás?
Kedvenc „keletibb” tanainkat idézve:
„Ne ragaszkodj hozzá, ne utasítsd el és ne állj ellen neki”.
S itt ördögien felkacagtam a következő sóhajjal: Bárcsak ilyen könnyedén tudnám csinálni is.
Lényeg a lényeg, hidd, tudd, lásd lelki szemeiddel és tedd, amit „köll”, elengedve a „mikort”, a „hogyant” és még a „kivelt” is (mely utóbbi talán a legnehezebb).
A teremtő tér intézi az időzítést, megmutatja a módját és a személyeket hozzá.
Feladatom önmagam fényesítése, a blokkjaim oldása és az, hogy közben éljem, érezzem az életem, ha lehet, megélve az örömöket és megtalálni a megoldásokat a kihívásokra a jelen pillanatban, mivel csak ez létezik. Minden, ami mögöttem van, a múlt emléke, ami meg előttem az a lehetőségek végtelen tárháza.
S idézném magamat (is): emlékezzünk arra, hogy együtt vagyunk ezen úton. Merjünk kérni és fogadni támogatást a legmagasabb, legjobb úton, módon.
Öleléés…