Gyakran kapjuk magunkat azon, hogy mire hazaérünk a munkából, teljesen kifáradunk a napi teendők végrehajtása utáni loholásban. Addig, amíg egyedül, vagy párban "tengetjük" életünket, ez egy egészen jól menedzselhető állapot (jobb esetben). Hiszen két önálló, önmagáért felelős "felnőtt" embernek (akik úgy döntöttek, hogy egymásra odafigyelve élnek együtt) mindig könnyebb a másik igényeit figyelembe véve igazodni annak aktuális hangulat változásaihoz.
Gyermekvállalás után ez az idill csak képi világában marad fenn emlékezetünk valamelyik szegletében, amennyiben adott család nem rendelkezik egy olyan "háttérbázissal" (kedves, segítőkész és közelben lakó nagyszülők, jó testvérek, szomszédok, barátok stb.), amelyre támaszkodva feszült helyzetek "többletgőze" nagyobb károkozás nélkül kieresztődhet. Illetve akkor, amikor a szülők tudatában vannak, annak hogy napi rutinjuk időnként miként hat ki saját magukra, s a másikra, és már kialakítottak egy olyan kommunikációs rendszert, amely lehetővé teszi számukra az őszinte, bizalmi, megértő párbeszédet feszült helyzetek oldására.
S hogy jön ide a kultúrmáz?
Legtöbben különböző szerepköröket játszuk el egy nap folyamán. A társadalmi (meg)szokások, elvárások alapján kommunikálunk a külvilággal, ami leginkább az udvarias, kedves, gyakran túlzottan elfogadó, akár eltűrő szerepek napi szintű játszását is jelentheti anélkül, hogy ténylegesen képvisel(het)nénk azt, amit valójában gondolunk egy adott helyzetről, emberről stb.
Teljesen őszintének lenni gyakran öngyilkosság -mondják. Önmagunk teljes meghazudtolása is az - hosszútávon.
Mindez hogyan kapcsolódik a tudatos szülőképhez?
A munkából hazatérő fáradt szülő legszívesebben lepihenne, elvonulna, valamilyen formában feltöltődne a nap végén otthonában. Ehelyett vagy a gyerekéért megy az iskolába, óvodába stb., s rohan tovább vele, vagy amint hazaér nyakába zúdulnak az otthoni gondok, teendők meg a gyere-foglalkozz velem-is-egy-kicsit gyermekzsivaj.
A gyermek a jelenben van, a jelenben létezik. A szocializáció folyamán ez szépen lassan elmosódik, s tudata egyre jobban a jövő és a múlt eseményeire kezd fókuszálni. A tudatos szülő ismeri ezt a folyamatot. Törekszik arra, hogy ne ő vigye magával a gyermeket, hanem a gyermek ragadja magával vissza őt a jelen pillanatba.
A találkozás pillanata kapcsolódás lehetősége a másik lényével, s ki ne lenne számunkra a legfontosabb, ha nem saját gyermekünk, aki nap, mint nap várja, hogy a reggeli elszakadás után ismét egyesülhessen szülei szerető, odafigyelő, óvó lényével.
Számos szülő a kultúrmáz leple alatt kedves mindenkivel otthonán kívül, ami felőrölheti türelmét, önmegbecsülését, s hazaérve családjára már nem marad úgymond kapacitása, pont ott ahol a legnagyobb szükség lenne kedvességére, megértésére elfogadására, szeretetére.
A tudatos szülő törekszik arra, hogy a külvilág felé képviselt önmaga összhangba kerüljön belső világával, hiszen tudja, hogy így nagyobb eséllyel lesz képes arra, hogy a nap végén megélje a pillanatot gyermekével való találkozásakor, képes legyen kapcsolódni és támaszt adni érzelmileg is (s nemcsak anyagilag) annak a csöpp emberi lénynek, aki teljes mértéken tőle függ és tőle tanulja, hogyan váljon értéket teremtő emberré.
Ennek elsajátítása életfeladat, az egyik legszebb kihívás, hiszen együtt fejlődhetünk gyermekünkkel, s önmagunk jobb megismerése ez a folyamatot segíti elő.
A kultúrmáz jelen volt, van és lesz még sokáig életünkben, de mint egy jó smink, finomítható, s belső lényünkhöz igazítható. Az ebbe a folyamatba fektetett energia idővel többszörösen megtérül, csak elkezdeni nehéz olykor, s a visszaesés réme mindig ott lapul a következő kanyarban álló fa mögött. De aki a kihívásokat nem szereti, az most már előveheti a televízió távirányítóját és egyenes adásban veheti a kultúrmáz által közvetített üzeneteket élőben.
