Az alábbi cikket szívemből írta "niana" fedőnevű hölgy, a https://szulo2pont0.hu/ oldal egyik szerzője, amelyet most megosztanék véletek azzal a felkiáltással, hogy gyermeked mestered, s így tanít. Minél tudatosabb emberként állsz hozzá, s magadhoz, annál könnyebb lesz meg-, feloldani helyzeteket. De ne feledd, minden egy folyamat része, amelyhez kitartás és elkötelezettség kell, hogy ne csak magadat, hanem őt (a gyermeked)is lásd emberi esendőségében.
---------------------------------------
2017. október 12.
Mitől nem működnek az eddigi eljárások, a korábbi minták a gyereknevelésben?
Sokféle válasz létezik. Egyik az információs társadalom kihívásaiban, a másik a megváltozott kapcsolatrendszerben találja meg a választ. És lehet még sok, szerteágazó oka, amelyek bizonyára mind együttesen okozzák a tehetetlenséget, ami szülőket, tanárokat lep meg az alfa generáció kapcsán.
Ők azok, akik ma az iskolapadban ülnek, akikkel a játszótereken, az óvodákban találkozunk. És igyekszünk ugyanazokkal a megoldásokkal közelíteni feléjük, ahogy az elmúlt évtizedekben közelítettünk a hasonló korosztályokhoz. De gyakran tapasztaljuk, hogy visszapattanunk, nincs rájuk olyan hatásunk, egyszerűen sokszor nincs közös platform és terep az együttműködésre. Egyik napról a másikra változik a hozzáállásuk, nehezen találjuk a kulcsot, az utat, és ha meg is van, egyáltalán nem biztos, hogy ugyanez működik másnap is.
Rendkívül érzékenyen reagálnak az őket ért számos ingerre, miközben számtalan jelenség pedig érintetlenül elsuhan mellettük.
Rettenetesen sok tudással vannak felvértezve, tájékozottak, jól informáltak és olyan témákról tudnak beszélgetni, amiről nekünk kamasz korunkban is csak homályos elképzeléseink voltak.
Egy megközelítés szerint az értelem és érzelem harca ez. A szív és az ész vív csatát egymással. És a gyerekeink lázadása ez, amikor azzal szembesülnek, hogy a racionalitás, az objektív előrehaladás, a verseny, az érvényesülés, a világ észvezérelt oldala válik erőssé és uralkodóvá. A sok okosság, az ésszerű és tudatos viselkedés leblokkolja azt a belső gyermeki világot, amitől az intuíció, az érzelmi intelligencia, a tudattalan rezdülések megélése kiteljesedhetne. Nincs idejük és lehetőségük, hogy kapcsolódjanak egymáshoz és saját magukhoz, a környezetükhöz, a megélt helyzetekhez. Nem tudnak érzelmi viszonyt kialakítani a világhoz, ami körülveszi őket, mert mindig, mindent megmagyarázunk, értelmezünk és a hasznosság, hasznosíthatóság megvilágításába helyezünk.
De a gyerekeknek lételemük, hogy saját varázsos világukba elmerüljenek, hogy nagy érzelmi amplitúdókkal átessenek boldogságon, csalódáson, örömön és bánaton, hogy a racionalitást teljes mértékben mellőzött élményeket szerezzenek. Hívjuk ezt játéknak, semmittevésnek, felhőtlen gyerekkornak, akárhogy.
De ha ehhez nem jutnak hozzá, ha komoly vagy komolykodó felnőttek saját világukba akarják mielőbb integrálni a zabolátlan lelkeket, ha felelősséget, feladatokat, elvárásokat pakolunk a nyakukba és mindezt nyakon öntjük egy jó adag morális papolással, akkor nem hogy közeledünk hozzájuk, hanem egyre inkább messze taszítjuk, és egyre inkább támogatjuk a gyermekek lázadását.
Lázadás a figyelem, a koncentráció hiánya, az agresszió, a harsányság, a nehezen kezelhetőség, a tiszteletlenség. A kapcsolódás hiányára a kapcsolódás hiányával válaszolnak.
Olyan, mintha lekapcsolódnának a rendszerről. A gyerekek lázadása, a gépek lázadása, akik már nem akarják a központi akaratot végrehajtani.
Helyette a saját, egyéni útjukat, természetüket szeretnék megélni. Érzelmi élményekre és kötődésre van szükségük. Nem csak emberekhez, hanem a világhoz. Hogy ne csak az eszükkel, hanem egyéb érzékszerveikkel, érzelmeikkel is átéljék a velük történő eseményeket.
Abban tudjuk őket segíteni, ha képesek vagyunk szívvel és nem fejjel közeledni feléjük. Ha megtapasztalhatják, hogy nem azért állunk mellettük - legyünk akár szülők, akár pedagógusok - mert komoly célunk, tervünk van velük, csupán az együttlét öröméért, a közös tevékenység kedvéért, a puszta létükért, akkor elkezdenek feloldódni, olvad a jég.
Ha képesek leszünk valóban elmerülni az egyediségükben, a sutaságukban, a kedvességükben vagy épp az otrombaságukban, ha a puszta létük érték tud lenni minden megvalósítandó cél és eredmény nélkül, akkor talán megérthetjük, hogyan fordítják le a körülöttük lévő történéseket, hogyan dekódolják a világot és segíthetünk harmonikusabb, együttműködőbb gyerekké és felnőtté válni.
Nem utolsó sorban adhatunk magunknak és nekik is néhány szép és felhőtlen pillanatot.
És hogy lehetünk-e ennyire felelőtlenek? Ugyan miért ne? Ugyanúgy nincs információnk arról, mire lesz szüksége a világnak harminc, negyven év múlva, ahogy arról sincs bizonyosságunk, hogy mindannak a tudásnak és felelősségnek, amit most beléjük akarunk gyömöszölni, hasznát veszik-e majd.
Hát akkor miért ne éreznénk egymást és magunkat jól, itt és most?!
