‏‏‎Gondolatok - Cikkek

Valamikor az általános iskolás létezés egyik reggeléből:

Nemrég ébredés után elkezdtem szorongani..

Úr Isten! Ez rám is nem jellemző!

Tudatommal látom magam kivűlről, s érzem a következőket, miközben belső szemem előtt futnak az "agy-feliratok":

Már ennyi az idő (reggel 5:00)? S még csak ezt meg ezt csináltam meg? (Vagy öt fontos dolgot...)

És áll a lakás, a reggeli, az iskola, a gyerek, a napi teendők, blablabla..

Na ekkor felálltam "Csokit ide!" felkiáltással!
Szerencsére volt is néhány koca, s teljesen jól működött a pillanatnyi belső (hormonális vagy mi) egyensúly visszanyeréséhez.

Ekkor leültem gondolkodva. Oké. Mit csinál a coach ilyen helyzetben?

Felmér és bedob egy eszközt.

Rendben.

Akkor nézzük és lássuk, mi is a probléma: túl sok az infó, amit azonnal akarok, és azonnal fel szeretném dolgozni, alkalmazni, tudni..

Épp, mint a Mátrix filmben. Infót letölt, 2 perc múlva helikoptert vezet! Igen, ezt szeretném én is!

Ébresztő!

3D-ben nyomulsz egy lassú-vinyós rendszerben..

Oké. Akkor most mi? Hát először is érezd át a sz@r érzést, hogy ez így nem fog menni.

Rendben.

Húúúú, ez tényleg sz@r..

Akkor most fogadd el, hogy mi az, ami belefér a napba.

Oké, hátha sikerül.

Maaajd:

Kezdj el hálát mondani magadban mindenért, ami eszedbe jut. Állítólag az egyik legjobb nyugtató. Meg direkt üzenet az univerzumnak, hogy ezekből a dolgokból szeretnék többet, mert jó érzés.

Rendben.

Köszönöm, hogy élek, egészséges vagyok, gyermekem él, mobilom, laptopom működik, van áramom, folyó és ivóvizem stb.

Meg is nyugodtam. Pipa.

Folytasd a napod prioritások szerint, nem kapkodva, s a nap végén nézd meg, meddig jutottál.

Szép menet volt és sikerült átbillentenem magam még reggel.

De azért jó lesz egy kicsit belelazulni az életbe.

Rajta leszek, mondom magamnak.

Majd jelentek.

Az alábbi cikket szívemből írta "niana" fedőnevű hölgy, a https://szulo2pont0.hu/ oldal egyik szerzője, amelyet most megosztanék azzal a felkiáltással, hogy gyermeked mestered, s tanít.

Minél tudatosabb emberként állsz hozzá életedhez, s magadhoz, annál könnyebb lesz meg- és feloldani helyzeteket a gyermeknevelés folyamán is.

Emlékezzünk arra, hogy minden egy folyamat része, amelyhez kitartás és elkötelezettség kell, hogy ne csak magunkat, hanem gyermekünket is látni tudjuk "emberi esendőségében".

2017. október 12.
Mitől nem működnek az eddigi eljárások, a korábbi minták a gyereknevelésben?

Sokféle válasz létezik. Egyik az információs társadalom kihívásaiban, a másik a megváltozott kapcsolatrendszerben találja meg a választ. És lehet még sok, szerteágazó oka, amelyek bizonyára mind együttesen okozzák a tehetetlenséget, ami szülőket, tanárokat lep meg az alfa generáció kapcsán.

Ők azok, akik ma az iskolapadban ülnek, akikkel a játszótereken, az óvodákban találkozunk. És igyekszünk ugyanazokkal a megoldásokkal közelíteni feléjük, ahogy az elmúlt évtizedekben közelítettünk a hasonló korosztályokhoz. De gyakran tapasztaljuk, hogy visszapattanunk, nincs rájuk olyan hatásunk, egyszerűen sokszor nincs közös platform és terep az együttműködésre. Egyik napról a másikra változik a hozzáállásuk, nehezen találjuk a kulcsot, az utat, és ha meg is van, egyáltalán nem biztos, hogy ugyanez működik másnap is.

Rendkívül érzékenyen reagálnak az őket ért számos ingerre, miközben számtalan jelenség pedig érintetlenül elsuhan mellettük.
Rettenetesen sok tudással vannak felvértezve, tájékozottak, jól informáltak és olyan témákról tudnak beszélgetni, amiről nekünk kamasz korunkban is csak homályos elképzeléseink voltak.

Egy megközelítés szerint az értelem és érzelem harca ez. A szív és az ész vív csatát egymással. És a gyerekeink lázadása ez, amikor azzal szembesülnek, hogy a racionalitás, az objektív előrehaladás, a verseny, az érvényesülés, a világ észvezérelt oldala válik erőssé és uralkodóvá. A sok okosság, az ésszerű és tudatos viselkedés leblokkolja azt a belső gyermeki világot, amitől az intuíció, az érzelmi intelligencia, a tudattalan rezdülések megélése kiteljesedhetne. Nincs idejük és lehetőségük, hogy kapcsolódjanak egymáshoz és saját magukhoz, a környezetükhöz, a megélt helyzetekhez. Nem tudnak érzelmi viszonyt kialakítani a világhoz, ami körülveszi őket, mert mindig, mindent megmagyarázunk, értelmezünk és a hasznosság, hasznosíthatóság megvilágításába helyezünk.

De a gyerekeknek lételemük, hogy saját varázsos világukba elmerüljenek, hogy nagy érzelmi amplitúdókkal átessenek boldogságon, csalódáson, örömön és bánaton, hogy a racionalitást teljes mértékben mellőzött élményeket szerezzenek. Hívjuk ezt játéknak, semmittevésnek, felhőtlen gyerekkornak, akárhogy.

De ha ehhez nem jutnak hozzá, ha komoly vagy komolykodó felnőttek saját világukba akarják mielőbb integrálni a zabolátlan lelkeket, ha felelősséget, feladatokat, elvárásokat pakolunk a nyakukba és mindezt nyakon öntjük egy jó adag morális papolással, akkor nem hogy közeledünk hozzájuk, hanem egyre inkább messze taszítjuk, és egyre inkább támogatjuk a gyermekek lázadását.

Lázadás a figyelem, a koncentráció hiánya, az agresszió, a harsányság, a nehezen kezelhetőség, a tiszteletlenség. A kapcsolódás hiányára a kapcsolódás hiányával válaszolnak.

Olyan, mintha lekapcsolódnának a rendszerről. A gyerekek lázadása, a gépek lázadása, akik már nem akarják a központi akaratot végrehajtani.
Helyette a saját, egyéni útjukat, természetüket szeretnék megélni. Érzelmi élményekre és kötődésre van szükségük. Nem csak emberekhez, hanem a világhoz. Hogy ne csak az eszükkel, hanem egyéb érzékszerveikkel, érzelmeikkel is átéljék a velük történő eseményeket.

Abban tudjuk őket segíteni, ha képesek vagyunk szívvel és nem fejjel közeledni feléjük. Ha megtapasztalhatják, hogy nem azért állunk mellettük - legyünk akár szülők, akár pedagógusok - mert komoly célunk, tervünk van velük, csupán az együttlét öröméért, a közös tevékenység kedvéért, a puszta létükért, akkor elkezdenek feloldódni, olvad a jég.

Ha képesek leszünk valóban elmerülni az egyediségükben, a sutaságukban, a kedvességükben vagy épp az otrombaságukban, ha a puszta létük érték tud lenni minden megvalósítandó cél és eredmény nélkül, akkor talán megérthetjük, hogyan fordítják le a körülöttük lévő történéseket, hogyan dekódolják a világot és segíthetünk harmonikusabb, együttműködőbb gyerekké és felnőtté válni.

Nem utolsó sorban adhatunk magunknak és nekik is néhány szép és felhőtlen pillanatot.

És hogy lehetünk-e ennyire felelőtlenek? Ugyan miért ne? Ugyanúgy nincs információnk arról, mire lesz szüksége a világnak harminc, negyven év múlva, ahogy arról sincs bizonyosságunk, hogy mindannak a tudásnak és felelősségnek, amit most beléjük akarunk gyömöszölni, hasznát veszik-e majd.

Hát akkor miért ne éreznénk egymást és magunkat jól, itt és most?!

Kedves Hölgyek, Urak!

Íme az "Észnél Levő Nő" 7. pontos jellemzője.

Perepelica Clauidia összefoglalóját idebiggyesztve ajánlom átolvasását, befogadását, s képviseletét nőtársaimnak, míg információként, tájékoztató jelleggel a kedves uraknak, hogy senkit se érjen meglepetés.

Kéretik leány gyermekek figyelmét felhívni az alábbi pontok tartalmának létezésére, valamint fiú gyermekek számára is megemlíteni szíveskedjünk, mivel vannak lányok és lányok és a többi, és a többi...

7 dolog, amit észreveszel egy intelligens nőben

1. Van élete rajtad kívül - Ne értsd félre, imád veled lenni és fontos vagy neki, de az ő saját kis élete is rettentően fontos. Ne vedd sértésnek, de sokszor előrébb helyezi a kötelességeit. Az intelligens nő úgy tud nyugodt és kiegyensúlyozott lenni, ha a kötelességei és a feladatai el vannak intézve. Tanul, folyamatosan képezi magát, fejlődik és mindig is fejlődni fog. Lehet holnap kitalálja, hogy olaszul szeretne tanulni vagy esetleg szeretne egy új projektbe belevágni, amit végig is visz. Szereti az életét a nehézségek ellenére is. Az intelligens nő nem csüng és nem lóg éjjel-nappal a barátján vagy a férjén, mivel azzal foglalkozik, hogy építse az életét és önmagát.

2. Néha valóban nehéz vele tartani a lépést- Nem szeretnék ünneprontó lenni, de a magas intelligenciával rendelkező nőkkel nem mindig egyszerű a helyzet. Ha egyszerűségre és átlagosra vágysz, akkor kerüld el az értelmes nőket. Velük sohasem lesz egyszerű és nem mindig kiszámíthatóak. Folyamatosan gondolkodnak és agyalnak, szeretnek önállóak és függetlenek lenni, de ugyanúgy imádják ha kényezteted őket. Sokszor, mindent vagy semmit alapon működnek és nagyon kevés az átmenet. Ilyen nő mellett csak a határozott férfi marad talpon és a szerelmes.

3. Nem uralod a pénzeddel - Sok férfi lesokkol, amikor egy nőt nem lehet megvásárolni, ami számomra nagyon szomorú (MIÉRT TART ITT A VILÁG?!). Furcsán néznek, amikor nem jövünk lázba a kocsijuk márkája miatt vagy nem ugrunk a nyakukba, mert elvittek egy "fancy" étterembe vacsorázni. A helyzet a következő: a pénz megteremthető kellő intelligenciával. Szeretjük ha a férfi, "férfi" marad és meg is engedjük neki. Nem fogunk a bankkártyánk számlájával villogni, de a pénznek nincs hangja nálunk. Nem befolyásol és nem formál. Szeretünk jól élni és mindent megteszünk annak érdekében, hogy a saját pályánkon sikeresek legyünk, így a pénz csak egy eszköz nem pedig az emberi kapcsolataink alkotóeleme.

4. Felnézünk a sikeres és bátor férfiakra - Rajongunk, ha egy férfi sikeres és ügyes abban amit csinál. Maximálisan támogatjuk és mellette vagyunk. Szeretjük, amikor látjuk, hogy a férfi többre és többre képes és szeretne fejlődni. Mivel nekünk a legfontosabb a biztonság, így fontos, hogy a férfi aki mellettünk van, képes legyen teremteni. Mi pedig ebben partnerek vagyunk. A sikeres férfi egy intelligens nő számára nem felkapaszkodó a jobb élet reményében, hanem egy bónusz a közösen épített élet felé. Ahol minden lehetséges.

5. Túlzott Őszinteség - A kislányok szeretik a hazugságokat, játékokat és akár játszani is fognak veled. Viszont egy értelmes nő soha nem tud hosszútávban gondolkodni, ahol felmerül a hazugság jele. Az intelligens nő az őszinteségre tud építkezni. Az értelmes férfi teljesen tisztában van ezzel, így mindig egyenes és ha hibázik, akkor is vállalja tettét. Ezzel megóvja azt, hogy félreértés, bonyodalom és bizonytalanság jellemezze a kapcsolatukat. Az intelligens nő nem kertel vagy kezd el szórakozni, egyenes... néha talán túlzásokba is esik, de ami a szívén az a száján.

6. Nem a látszatra és a külsőségekre épít - Természetesen fontos, hogy a kémia meglegyen és kár lenne azt mondani, hogy a külső nem lényeg, mert igenis az. Viszont nem mindenáron. Attól, hogy egy fiú/férfi jól néz ki még nem lesz befutó egy értelmes nőnél. Azért, mert valaki jól néz ki, nem biztos, hogy lesz jövője. A kinézetre és a külsőségekre édeskevés építkezni, mert hosszútávon hidegen hagy. Nagyon csúnya leszek most, de az ilyen férfiakat szeretőnek szokták használni és nem férjként tisztelni.

7. Akármennyiszer orra esik, mindig fel tud állni - Az értelmes és erős nő mer gyenge lenni. Sőt van, hogy orra is esik. De soha nem adja fel. Azt hiszed gyenge, mert ki meri fejezni az érzelmeit és az érzéseit, de a való életben ehhez hatalmas bátorság kell. Ha nem becsülöd, más megbecsüli. Nem oszt vagy szoroz, mert az erős nő a végén mindig mosolyog.

5 pontos TESZT megoldással

1 Ha gyermekem rosszat tesz nekem, velem (tudatosan, vagy tudattalanul - még ha kicsi, akkor is tekinthetek egy tettre, úgy, hogy az számomra sérelmes), az a legvalószínűbb, hogy...

a) addig nem szólok gyermekemhez, amíg bocsánatot nem kér;
b) szembesítem az érzelmeimmel, vagyis elmagyarázom neki egyszerű szavakkal, hogyan érzem magam;
c) nem törődöm azzal, ami történt, továbblépek.

2 Ha gyermekem, vagy akit szeretek, nem kér tőlem bocsánatot, akkor
a) dühbe gurulok, és kimegyek a szobámból;
b) tudatom vele, hogy hajlandó vagyok megbocsátani bármelyik pillanatban;
c) úgy teszek, mintha nem érdekelne a dolog.

3 Amikor egy régebbi kellemetlen helyzet sérelmét a jelenben egy hasonló helyzetben átélem,
a) emlékeztetem gyermekem, milyen fájdalmat okozott nekem (már korábban is hasonló tettével);
b) igyekszem feloldani a haragot, és másra fordítani a figyelmem, így az energiáimat;
c) azt mondom magamnak, hogy a sérelmeket el kellene felejtenem mintsem számon tartanom.

4 Mikor hibát követek el, elég nagy a valószínűsége annak, hogy
a) másra mutogatok, vagy megmagyarázom gyermekemnek (akár érti, akár nem), miért nem én vagyok a hibás;
b) odamegyek gyermekemhez és bocsánatot kérek tőle;
c) rosszul érzem magam, de inkább magamban rágódom azon, amit elkövettem, de nem teszek semmi mást.

5) Mikor gyermekem szembesít azzal, hogy valamit elrontottam
a) védekezni kezdek és egyből mást hibáztatok;
b) bocsánatot kérve bevallom, hogy valóban én hibáztam;
c) minden átmenet nélkül "egyszerűen" témát váltok.

Értékelés:

Legtöbb a) válasz esetén: nagy a valószínűsége annak, hogy első reakciónk a düh, és a düh érzetéből reagálás. Ebben az esetben érdemes megállni és megnézni, hogy a düh érzése milyen hatással van ránk, milyen (később elfogadhatatlanak tekintett) cselekedetre késztethet minket gyermekünkkel, vagy másokkal szemben.

Legtöbb b) válasz esetén: a bocsánatkérés, konfrontáció és elengedés hármasa jelen van, ami lehetővé teszi, hogy valóban szeretni tudjuk magunkat és a másikat, így képesek vagyunk gyermekünk igényeinek kielégítésére és igazának visszaigazolására "véres konfrontációk" nélkül.

Legtöbb c) válasz esetén: magatartásunk konfliktus kerülő, ami megnehezíti önmagunk őszinte képviseletét kapcsolatainkban, nem adunk magunknak lehetőséget arra, hogy átérezzük a konfrontációból nyerhető önigazolás, önmegbecsülés pozitív erejét, s olyan mintát mutatunk gyermekünknek, amely következtében nehezen fog kiállni saját magáért a jövőben.

Az alábbi anyagot vizsgabeugrónak kellett elkészítenem, s úgy éreztem, helye van itt is...

Kényelmesek figyelem, 4 oldal!

Azért választottam az alábbi fejezetet, mert összetett, sokrétű, és mondanivalóinak átérzése igazi elmélyülést igényel és a következő gondolatok megfogalmazására késztetett, amelyek itt összerendezett leírása egyben "nyereségem" is.

56. fejezet

Lin-csi kolostorában egy reggel ezzel a kérdéssel fordultak az apáthoz a szerzetesek.

- Mester! Egy alkalommal azt kérdezted tőlünk, mi célt szolgál a tanulás? Azt feleltük, a mi tanulásunk a helyes elvek megismerését szolgálja, szemben a kis emberek tanulásával, mely a haszonért van. A mi tudásunk a helyes elvek tudása, ennek alapja pedig a helyes látás. Buddha tanításában inaskodva megszereztük a helyes látás képességét, mely szabaddá tett bennünket mozgásunkban. Azóta nem ejthetnek minket csapdába hamis képek, látomások, de elszakadtunk mindentől, távolról szemléljük mindazt, amiben részt veszünk. Sem érzés, sem akarat nem köt bennünket a tárgyhoz, melyet helyesen kell megítélnünk. Ez volt az egyetlen módja a helyes látás megszerzésének. Azt ígérted, ha ez megvan, máris az Úton járunk, s könnyű lesz a járásunk. Idézted a régieket, akik azt mondták:

Az igaz Út nem oly nehéz

Csak ne válassz és ne szeress!

Ha nem gyűlölsz és nem szeretsz,

Fényesség vár, felhő se lesz.

Egy lényeges kérdésről azonban megfeledkeztél, Mester!

Miképpen leszünk egymással és Buddha tanításával, ha nem választunk és nem szeretünk? - hangzott a kérdés, s a szerzetesek feszülten figyeltek Lincsi apátra.

- Érdemes híveim! - kezdte válaszát Lin-csi. - Az efféle kérdések megválaszolására a buddhista gondolkodásban kész minta szolgál. Olyan esetekben, amikor nincs saját megoldásom, s vén mestereim is tanácstalanok, e mintát használom. E szerint: válasszatok is és szeressetek is, ugyanakkor ne válasszatok és ne szeressetek. Tagadjátok választásotokat és szereteteteket, valamint ne tagadjátok választásotokat és szereteteteket.

Ezt írja elő tehát a szabály, és én jó szívvel ajánlom, hogy használjátok! - szólt Lin-csi apát, majd széttárt karokkal hozzátette. - Az elme sem igazán tökéletes, a lélek sem igazán fényességes. Csak nagyon szeretnénk, ha ilyenek lennének.

Indító helyzet: visszautalás egy korábbi kérdésre "Mi célt szolgál a tanulás?", valamint annak kifejtése.

Ez a kérdés önmagában provokatív, hiszen máshogy hangzana itt az ELTE berkein belül, és más töltetet kap a Buddhista kolostorban.

Az átlagember válasza: Bővítsük "tudásunkat", ismeretanyagunkat egy adott témában, váljunk e téma szakemberévé. Esetleg ismerjük meg dolgok működését, hogy ne vesszünk el a környezetünkben, mert a tanulás útján nyert információk segítenek az eligazodásban. Egyszerűbben a külső világ működésének megismerése irányuló figyelem és információ gyűjtés.

Az útkereső ember hozzáállása: az, amit tanulok (bármi legyen a téma), hogyan segít hozzá belső létem, lényem jobb megismeréséhez, megértéséhez, kiteljesedéséhez szem előtt tartva a rész és az egész folyamatos, együttes és különálló jelenlétét.

A választott fejezet (számomra) gyönyörűen végigvezeti az olvasót az útkereső ember tanulási folyamatának egyes nagyobb csomópontjain, amelyek a helyes elvek - helyes látás - szabad mozgás hármasán haladnak át.

Rövid leírásban elénk tárul, hogy az utca embere annak a rabja, amit maga körül lát, érzékel. Ez az ő valósága, ebben hisz, s ehhez igazodik. Utal az elme által gyártott "kényszerképzetekre", amelyeknek könnyen rabjává válik, s irányítása alá kerülhet. A buddhista szerzetes érti, és képes is elkülöníteni elméjétől a benne létező, s rajta keresztül megnyilvánuló, érvényesülő, tapasztaló éltető erőt. Amikor a szerzetes elsődleges törekvése a szellem anyagtól való elkülönítése, és ez tölti ki teljes figyelmét, akkor eltávolodik az agy által generált gondolatok eredményeként megszületendő érzések, valamint ennek következtében a test által adott reakciók hatásaitól. Azokat "érzékeli", de nem válik részesükké, csak "megfigyel".

Fenti bekezdésben leírt állapot elérése önmagában nagy kihívás egy átlagember számára, még akkor is, ha szerzetesnek vonul és azt a cél tűzi ki maga elé, hogy most "megvilágosodik" és Buddha útját fogja járni. Hiszen hányan gondolatuk rabszolgái, testi vágyaik rabjai és beidegződéseik, szokásaik, a kényelem, félelmem kiszolgáltatott "szalmakutyái". Csak az, hogy kiváljunk gondolataink folyamából, és tudatunkkal kiüljünk a partra már egy hatalmas lépést jelent a megvilágosodás útján. Látjuk a folyót, érezzük, hogy különváltunk tőle. Na de hány másodpercig? Amikor már megvan a "ki-beugrálás" rutinja, jöhet a megfigyelés: milyen gondolatból ugrok ki? Általában annál javasolt, amelyre ha megszokásból reagálok, annak következménye valamilyen "feszkós" helyzet lenne. Kedvenceink a dühkitörés, verbális agresszió, esetleg tettlegesség, vagy fordítva, benyeljük a megaláztatást, a más véleményt, megy a jópofi éssatöbbi.. És hol van akkor még a "felismerem-a-bepöccentő-helyzeteket", meg a "meg-tudom-állítani-a-robotpilótán-futó-reakcióimat" programok sikeres telepítése és futtatása -kérem szépen?

Feltételezve, hogy mindez a fenti fejtegetés már a napi rutin része, s sima ügy, gondolkodni sem kell rajta: a buddhista szerzetes elkülönül az öt körülvevő világtól, azt olyannak látja amilyen, olyannak is fogadja el, nem akar rajta változtatni, s "ha ez megvan, máris az Úton járunk s könnyű lesz a járásunk" hiszen

Az igaz Út nem oly nehéz,

Csak ne válassz és ne szeress!

Ha nem gyűlölsz, és nem szeretsz,

Fényesség vár, felhő se lesz.

Lin-csi apát szerzeteseinek ennél a pontnál már "sok volt" a könnyű út helyes értelmezése, hiszen a fentiek elérése is olyan kihívás, amelynek kevesen tudnak eleget tenni "egyből", és sokaknak egy élet sem elegendő ennek a "kis titoknak" a felfedezéséhez sem, nemhogy megértéséhez, elfogadásához, valamint alkalmazásához.

Ezért feltették a tényleges kérdést:

Miképpen leszünk egymással és Buddha tanításával, ha nem választunk, és nem szeretünk?

Számomra a szerzetesek kérdése arról szól, hogy a földi világtól való teljes elkülönülés, a 3D-s valóság hatásainak kint tartása, arra való reakciók "semlegesítése" és/vagy bent tartása, mint a buddhista lét (cél)állapota a ki nem mondott harmadik kérdéshez vezet, hogy "Akkor minek is éljünk tovább, ha ennyi lenne a földi lét célja?" Az ember társas lény. Ha egyedül lenne, nem tudná mi ő, vagy azt hinné ő Isten. Az egyén a másikhoz viszonyítva fogja fel, hogy ő az egészből egy elkülönült rész, s a másik tükrében fedezi fel önmagát és jön szintén rá, hogy bár rész mégis egyben az egész is. Szeretni egyenlő megérteni, elfogadni, befogadni, átérezni, eggyé válni, újra elkülönülni és ünnepelni a mindent átfogó jelenlét tökéletes megnyilatkozását minden szinten és részletben. A választás minden pillanatban jelen van. Ha folyamatosan távol maradunk az e-világi emberi létet alapjaiban működtető elemektől, akkor hol itt az "élvezeti, aktív részvételi" tényező? A passzív jelenlét (elértem a buddha állapotot, s ebben maradok) vs aktív expanzió (buddha állapot elérése után visszatérek az aktív, de már tudatos életbe új tapasztalatokat keresve, megélve, de már egy tudatos buddha szemléletű hozzáállás mentén).

Lin-csi mesteri válasza a közvetlen és az általam követettnek vélt kérdésekre a használd a "buddhista gondolkodás mintát" volt, ami jokerként bármikor előrántható a tarsolyból, mikor még a mester(ek) sem biztos(ak) a válaszban. E szerint:

..."válasszatok is és szeressetek is, ugyanakkor ne válasszatok, és ne szeressetek. Tagadjátok választásotokat és szereteteteket, valamint ne tagadjátok választásotokat és szereteteteket."...

Ez a kijelentés a következő képet hozta be lelki szemeim elé: lótuszülésben ül a buddhista szerzetes egy hatalmas érme harmadik oldalán (tudjuk, az a nagyon keskeny, néhány milliméteres rész). Tőle balra a "szeretek és választok", míg jobbra a "nem szeretek és nem választok" érem-oldal látható. Buddha állapotából érzékeli mindkét oldalt. Lassan feláll és elkezd az érem harmadik oldalán előrefelé sétálni, s az érme gurulni kezd. Ha figyelmét balra helyezi balra fordul, ha jobbra, akkor jobbra, ha közepre, akkor megmarad semleges "módban", ha jár akkor tevőlegesen ha ül, s az érmem mozdulatlan akkor, konkrét tettek nélkül.

A választás szabad és tudatos.

Lin-csi az alábbi mondattal zárja reggeli beszédét: ..."Az elme sem igazán tökéletes, a lélek sem igazán fényességes. Csak nagyon szeretnénk, ha ilyenek lennének." Gondolatmentem tükrében ez a kijelentés szólhat akár arról is, hogy a fenti paraméterekkel rendelkező s élére állított érmén megállni, és rajta egyensúlyozva folyamatosan fenn-, illetve megmaradni egy újabb kihívás az elme és a lélek egyidejű és egymásra ható jelenléte és a külvilág folyamatos hatás-kölcsönhatás játszmái mentén a tökéletességre (egyensúly) törekedve.

Gyakran kapjuk magunkat azon, hogy mire hazaérünk a munkából, teljesen kifáradunk a napi teendők végrehajtása utáni loholásban. Addig, amíg egyedül, vagy párban "tengetjük" életünket, ez egy egészen jól menedzselhető állapot (jobb esetben). Hiszen két önálló, önmagáért felelős "felnőtt" embernek (akik úgy döntöttek, hogy egymásra odafigyelve élnek együtt) mindig könnyebb a másik igényeit figyelembe véve igazodni annak aktuális hangulat változásaihoz.

Gyermekvállalás után ez az idill csak képi világában marad fenn emlékezetünk valamelyik szegletében, amennyiben adott család nem rendelkezik egy olyan "háttérbázissal" (kedves, segítőkész és közelben lakó nagyszülők, jó testvérek, szomszédok, barátok stb.), amelyre támaszkodva feszült helyzetek "többletgőze" nagyobb károkozás nélkül kieresztődhet. Illetve akkor, amikor a szülők tudatában vannak, annak hogy napi rutinjuk időnként miként hat ki saját magukra, s a másikra, és már kialakítottak egy olyan kommunikációs rendszert, amely lehetővé teszi számukra az őszinte, bizalmi, megértő párbeszédet feszült helyzetek oldására.

S hogy jön ide a kultúrmáz?

Legtöbben különböző szerepköröket játszuk el egy nap folyamán. A társadalmi (meg)szokások, elvárások alapján kommunikálunk a külvilággal, ami leginkább az udvarias, kedves, gyakran túlzottan elfogadó, akár eltűrő szerepek napi szintű játszását is jelentheti anélkül, hogy ténylegesen képvisel(het)nénk azt, amit valójában gondolunk egy adott helyzetről, emberről stb.

Teljesen őszintének lenni gyakran öngyilkosság -mondják.

Önmagunk teljes meghazudtolása is az - hosszútávon.

Mindez hogyan kapcsolódik a tudatos szülőképhez?

A munkából hazatérő fáradt szülő legszívesebben lepihenne, elvonulna, valamilyen formában feltöltődne a nap végén otthonában. Ehelyett vagy a gyerekéért megy az iskolába, óvodába stb., s rohan tovább vele, vagy amint hazaér nyakába zúdulnak az otthoni gondok, teendők meg a gyere-foglalkozz velem-is-egy-kicsit gyermekzsivaj.

A gyermek a jelenben van, a jelenben létezik. A szocializáció folyamán ez szépen lassan elmosódik, s tudata egyre jobban a jövő és a múlt eseményeire kezd fókuszálni. A tudatos szülő ismeri ezt a folyamatot. Törekszik arra, hogy ne ő vigye magával a gyermeket, hanem a gyermek ragadja magával vissza őt a jelen pillanatba.

A találkozás pillanata kapcsolódás lehetősége a másik lényével, s ki ne lenne számunkra a legfontosabb, ha nem saját gyermekünk, aki nap, mint nap várja, hogy a reggeli elszakadás után ismét egyesülhessen szülei szerető, odafigyelő, óvó lényével.

Számos szülő a kultúrmáz leple alatt kedves mindenkivel otthonán kívül, ami felőrölheti türelmét, önmegbecsülését, s hazaérve családjára már nem marad úgymond kapacitása, pont ott ahol a legnagyobb szükség lenne kedvességére, megértésére elfogadására, szeretetére.

A tudatos szülő törekszik arra, hogy a külvilág felé képviselt önmaga összhangba kerüljön belső világával, hiszen tudja, hogy így nagyobb eséllyel lesz képes arra, hogy a nap végén megélje a pillanatot gyermekével való találkozásakor, képes legyen kapcsolódni és támaszt adni érzelmileg is (s nemcsak anyagilag) annak a csöpp emberi lénynek, aki teljes mértéken tőle függ és tőle tanulja, hogyan váljon értéket teremtő emberré.

Ennek elsajátítása életfeladat, az egyik legszebb kihívás, hiszen együtt fejlődhetünk gyermekünkkel, s önmagunk jobb megismerése ez a folyamatot segíti elő.

A kultúrmáz jelen volt, van és lesz még sokáig életünkben, de mint egy jó smink, finomítható, s belső lényünkhöz igazítható. Az ebbe a folyamatba fektetett energia idővel többszörösen megtérül, csak elkezdeni nehéz olykor, s a visszaesés réme mindig ott lapul a következő kanyarban álló fa mögött.

Aki a kihívásokat nem szereti, az most már előveheti a televízió távirányítóját és egyenes adásban veheti a kultúrmáz által közvetített üzeneteket élőben.

Az egyik legfrusztrálóbb helyzet, mikor gyermekünk felénk fordulva, például ébredés után egy kicsivel, az mondja "játszunk!"...

"Édes Istenem", gondoljuk, pont most, mikor még főzni, mosni, bevásárolni egy fontos hívást lezavarni, vagy ki tudja még mit, kellene tennünk, s gyermekünk épp most kér fel minket játékra.

Számos esetben leülünk, egy darabig játszunk, majd "csak úgy" elkezdünk valami mást is csinálni párhuzamosan, hogy azért haladjon a nap is.. Vagy egyszerűen elmagyarázzuk csemeténknek, hogy mindjárt ráérünk vele foglalkozni, de előbb még gyorsan elvégzünk egy-két apró dolgot..

Csalódott gyermekünk megpróbálja lekötni magát, miközben kérdéseivel továbbra is minket bombáz, mi meg lelkiismeretünk csitítása végett szóban válaszolgatunk, vagyis verbálisan jelen vagyunk, tekintetünk röpke ideig megpihen rajta, majd ugyanolyan gyorsan tovább is áll...

S itt el is vész az odafigyelés értéke, a pillanat varázsa.

Aktív jelenlétre.

Sokszor csak azt szeretné (amit, mi felnőttek is), hogy meghallgassák gondolataikat, a szülő figyelmének központjába kerülve úgy érezze, nincs semmi és senki fontosabb abban a pillanatban csak ő. Amennyiben ezt megadjuk neki, megmutatjuk, hogy értékeljük kis lényét, elfogadjuk olyannak amilyen, anélkül, hogy reagálnánk valamire, vagy tanítanánk neki új dolgokat, esetleg kijavítanánk.

Folyamatos szemkontaktust tartva csak jelen vagyunk és teljes lényünkkel figyelünk az előttünk lévő kicsi kis csodára.

Amennyiben ezt a típusú figyelmet gyakoroljuk, mintával szolgálunk gyermekünk számára, amely -tudatalattijába szivárogva - segítségére válhat felnőttkori kommunikációjában. Mivel tudatlanul tudni fogja, hogy figyelmes hallgatóként (aki csak befogadja a másik álláspontját, érdeklődéssel, anélkül, hogy a saját igazát, vagy ellenkezését akarná kifejezni) olyan ember lesz, aki tiszteletben tartja a másik "másságát".

S ahogyan bánok környezetemmel, azzal egyben azt is tanítom, hogy hogyan bánjának velem.

Ezért is fontos, hogy szülőként ennek a "tételnek" tudatában legyek, s aktív gyakorlásával mutassak pozitív példát gyermekemnek..